A végén semmi nem marad, csak a csend és a jazz…

Hátradőlök és benyomom a jazzt…

A jazz azoknak szól, akik tudják hogy mi az élet. Akik tudják hogy nem lehet fájdalom, szenvedések és mindenféle emberi nyavalyák nélkül élni… De van ami ennél több, valami valami békés harmónia, a hangjegyek logikus összhangja…
És mégis hisznek álmaik szépségében…
Mert tudják hogy az ész hordoz mindent…
És az álmok szabadok, akárcsak a hangok, dallamok…

Ez az élet:)