A Görög Joachim Társaság
szervezésében:

November 14-én (pénteken) délután 5 órakor kerül sor
ANTONIA ARSLAN “Pacsirtavár”

című regényének bemutatására a ProArt galériában.

A regény, amely az 1915-ös örmény genocídiumot eleveníti fel, a Mentor kiadó gondozásában jelent meg.
A bemutatón jelen lesz Káli Király István a Mentor Kiadó igazgatója, KIRÁLY KINGA JÚLIA a magyar fordító és Kali Kinga Budapesten élő örménységkutató.
Nagy megtiszteltetés a Gyergyószentmiklósi örmény és örmény kultúra iránt érdeklődő közösség számára, hogy a 75 éves írónő személyesen jön el.

Bővebben a regényről:

http://www.lato.ro/article.php/Pacsirtav%C3%A1r/938/

Az írónő honlapjának címe:
http://www.antoniarslan.it/

Részlet a regényből:

ANTONIA ARSLAN: PACSIRTAVÁR

(két regényrészlet)

Nagyszombat van. A töviskoszorún már megalvadt a vér, és beteljesítve a rendeltetését, a föld alatt hever, de az emberek nem vesznek róla tudomást, mert ők csak az égre szeretnek nézni, holott az éggel való kapcsolatot egyedül azok teremthetik meg, akik leszálltak már a pokol bugyrába, lementek mélyre, ha nem is a föld alá, de önmagukba mindenképp. Hiába fürkészik az eget, előbb észre kéne venniük, ami a mélyben fortyog, hogy ne a robbanás ébressze rá őket arra, amit korábban kellett volna észlelniük.

Dzselál Dzsamin, a fiatal török tiszt, aki Azniv nénikémnek csapja a szelet, két hete eltűnt. Azniv apró szívszorulásokat érez, mert megszokta már a hallgatag és állhatatos jelenlétet, az őt követő rebbenő és sóvárgó szempár tüzét, s most nem tudja, hová és főként miért tűnt el ennyi ideje. De nincs, akitől választ kapjon, valójában még az sincs, akinek a kérdést feltegye. Veron túlságosan belemerült a sztambuli utazásba, semhogy szóba álljon vele. Másfelől pedig Aznivnak nem is hiányzik annyira, csak a hiúság mardossa, semmi más. A szép szál tisztecske minden leányzónak tetszene, hát még egy örmény leánynak!

Azniv gondolatai messze járnak, miközben az öreg Szurpuhinak segít dudorászva paklavát nyújtani, s amikor egy pillanatra visszazökken a valóságba, rájön, hogy azért szereti ezt csinálni, mert nem is türelem kell hozzá, ahogyan Veron gondolja tévesen, aki hallani sem akar a paklaváról, inkább megtölt ezer böreket, hanem fantázia és lelkesültség, ábránd és remény, amit szépen kiteregethet a lapokra, s a lapokkal együtt megnyújthatja, kinagyíthatja őket is.

Az év legnagyobb ünnepe már a küszöbön topog, s a városka örmény negyedében házról házra terjed sebesen a húsvéti elragadtatás. Minden háztartásban asztalra kerülnek a füvekkel festett főtt tojások, melyeket a felnőttek majd éjszaka fognak kihímezni, hogy meglepjék vele a gyermekeket, a dobozokban pedig már ott illatozik a porhanyó mandulás-vajas sakarlokma.

A lányok is házról házra járnak, tiszta köténykékben hozzák-viszik, ami még hiányzik, vagy ami megmaradt, egy kevés cukrot, lisztet, szmirnai tojást, mandulalikőrt. És a fiúk is házról házra nyargalásznak, falkába verődve, hol itt, hol ott jelennek meg, felcsippentgetik a húsvéti előleget, a levágott süteményszéleket és az odaégett vagy tippanósra sikeredett aprósüteményt.

A felnőtteknek elviekben böjtölniük kellene, és böjtölnek is, főleg az asszonyok, de néhány dacosabb lélek, mint például Krikor, a szülész, Nagypéntekre ragut rendelt hivalkodóan, meg egy pár sült galambot, s a maradékot megeszi Nagyszombaton. Végül is mindegy, mondja, olyan aprócska bűn ez, hogy a Jóisten a sok elfoglaltsága mellett meg se látja. Krikor viszont épp ezekben a bűnökben konzerválja a nyugatiaskodásával megszerzett hírnevét, és így ünnepelteti újra a nem éppen friss berlini diplomáját is.

Az öreg Hamparcum házát a temetés után két részre osztották, az egyik részében Szempad és a családja maradt, a másikban Nevart a leányaival, Aznivval és Veronnal, s az elválasztás, amellyel a két háztartást szerették volna elkülöníteni, nem járt sok sikerrel, mert az egymásba nyíló konyhák inkább egyetlen közös konyhának mondhatók. A ház mögött húzódó hatalmas gyümölcsös eleve közös, így aztán az egész ház a húsvéti előkészületektől zajos, napközben a konyhában áll a bál, este pedig a kertben pusmognak a még hátralevő teendőkről.

A gyümölcsös végében egy magas és kivehetetlen korú körfal mögött, ami a háznál is régebbi lehet, széles árok tátong. Az összes szobából rálátni erre a hatalmas erődítményre, s a gyümölcsösben az alma-, körte- és barackfák, mintha aládúcolnák a falat, platánokkal és égbekapaszkodó rózsafákkal váltakoznak, amelyeket harminc éve hozattak Angliából, és amelyek a harminc év alatt majdhogynem összenőttek. Ha megzizzenti őket a szél, még jobban egymásba fogódznak, és körbetáncolják a lugast. A kertépítészet remekművét Nerszesz, a kertész alkotta meg, mérnöki pontossággal számítva ki azt is, hogy a hatás együtt változzon a napszakokkal és évszakokkal. S minthogy a rózsák évente egyszer, éppen ilyenkor, április végén virágoznak, egészen ellenállhatatlan: a napsugarak rést ütnek az illatozó boltíven, és apró vörös pontfényekkel derítik fel a lugast.

Mindez, a fák és a lugas, a körfaltól csupán néhány méterre találhatók, akárcsak a buja növényzet takarta titkos kapu, amely a katedrálist szegélyező szűk sikátorra, a Szent Apostoloknak hívott utcára nyílik.

A kora tavaszi este könnyű és pihentető melankóliáját csak a nyüzsgő gyermekek kiáltásai szabdalják széjjel, s a hangjuk le-fel cikázik a levegőben, mint a fecskék. Azniv a lugas mélyében ül, a kerti fapadon, egy francia regénnyel az ölében, s ahelyett, hogy átadná magát a történetnek, amelyet a lányok titokban kézről kézre adnak, és emésztik magukat a párizsi szerelem gyötrelmei után, belefeledkezik inkább a félhomály zsongásába.

Úgy érzi, ma este semmilyen történetre nem tud összpontosítani. Virágot sem tűzött a hajába, a kezét is hiába sikálta, szaglik a fahéjtól meg a diótól, ráadásul lucsog az izzadságtól, s még a verítékének is áporodott fahéjillata van. Hirtelen azonban arra lesz figyelmes, hogy a fal túlsó oldaláról valaki őt szólítja, fojtott hangon és sürgetően:

– Azniv kisasszony! Azniv kisasszony, tudom, hogy ott van! Láttam magácskát! Kérem, könyörgöm, engedjen be egy pillanatra! Hallgasson meg!

Az egész délutáni szorongás és szórakozottság egyetlen gyors mozdulatban a tetőfokára hág. Azniv azonnal rájön, hogy a fiatal török tiszt van odaát, és felrúgva minden szabályt, a titkos bejárathoz siet, félrelöki az aláhulló rózsaágakat, és szinte kitépi a sarkából a kaput. A kulcs eleve a zárban van, hogy ha úgy adódik, elérhesse a misét, aki késésben van, vagy időben meg tudjon lógni a Susanig, esetleg a Nevart villámló haragja elől.

A tiszt sietve belép, pontosabban lopózik, mintha attól félne, hogy kintről figyelhetik, majd megragadja Azniv kezét, és eléje térdel:

– Kérem, Azniv kisasszony, ne izgassa fel magát! Ne féljen, nagyon kérem! Hallgasson meg!

Azniv egyáltalán nem fél. Holnap Húsvét, ő most az elvarázsolt kertben áll, a zöld kupola alatt, ahonnan illatozó rózsák omlanak alá. Ez az ifjacska itt a legszebb álmába érkezett, és most az is egész természetes, hogy letérdelt előtte. Kecsesen visszaül a padra, gyöngéden kiszabadítja a kezét az ifjú tiszt ideges szorításából. Nagy és romantikus pillanatra vár. Mindenkinek joga van hozzá, sőt, tulajdonképpen mindenkinek kijárnak ezek a romantikus pillanatok, hogy amikor eljönnek a sötét idők, erőt adjanak, hogy az emlékezet megfürödjön bennük, és tisztára mossa magát.

De Dzselál újra megragadja a kezét, és majdnem szó szerint megismétli, amit az elébb mondott:

– Hallgasson meg, kérem, és ne féljen!

Azniv nem fél, mitől is félne, de kezd ingerült lenni. Miért nem mondja már meg, hogy miért jött?

– Esedezem, májusi rózsaszál – szánja rá magát végül az ifjú –, hallgasson meg! Hallgassa meg a tervemet! Jöjjön el velem azonnal! Megígérem, hogy nem veszek el más nőt. Csak maga lesz meg én! Arra se fogom kényszeríteni, hogy megtérjen. Elmegyünk együtt Európába, dolgozni fogok, Párizsban fogunk élni…

Azniv nem nagyon érti. Ennek az embernek csak a nevét tudja, azt is a barátnői kutatták fel neki. Elfogadott ugyan néhány cirkalmas levelet tőle, de még sose beszélt vele, és eddig ő sem kereste az alkalmat, hogy beszélhessenek. A szerelmét pedig végképp nem nyilvánította ki. Mint ahogy most sem ezt teszi, hanem türelmetlenül topog előtte, és olyan kétségbeesve sürgeti, mintha a kérés már régebben is felmerült volna, csak most a végső megerősítésre vár.

Azniv hallgat, öntudatlanul is foglyul ejti a meglepettség. Minél tovább fáradozik az ifjú, kényelmetlenül térdelve a kavicshordalékon, annál kevésbé érti, hogy miről beszél. Az egymást követő mondatoknak semmi értelmük.

– Nem akarom, hogy szenvedjen, értse meg! Májusi rózsám, kicsi hercegnőm! Meg fogom menteni. Párizsba megyünk, vagy Londonba… vagy Bécsbe… vagy ahová magácska akarja. Dolgozni fogok!

A mondatok refrénszerűen ivódnak bele Azniv tudatába, és beletuszkolják őt is valami zsibbadt zavarodottságba. Hosszú-hosszú percekig megállás nélkül beszél az ifjú, míg Azniv magához nem tér. Ekkor egy harsogó miértet vet oda, ettől viszont a tiszt zavarodik össze teljesen.

Beesteledett közben. A gyermekek eltűntek, az ég lila és fekete, villámlik a távolban.

– Miért mond nekem ilyeneket? – kérdezi Azniv. – Még csak nem is ismerjük egymást…

– Mert meg akarom menteni – vág közbe a tiszt, majd lopva körbekémlel. – Drága gyermekem, hinnie kell nekem! Én meg tudom… én… én… nekem meg kell mentenem magát. Jöjjön el velem most azonnal! Én is itt hagyom a hivatalomat. Van két gyors lovam… – és még az eddiginél is jobban meghajol előtte, imára kulcsolja a kezét a lány arca előtt, és megcsókolja a térdét.

Azniv tetőtől talpig megremeg. Felfogja hirtelen a közelgő veszélyt, a fenyegető szörnyűségeket, de megmozdul közben a vére is, a kéjvágy beteljesíti és megszépíti a reményt, s a lelke ide-oda hánykolódik a két ismeretlen érzés között. Az ösztöne azt súgja, tűnjön el innen most azonnal, menjen el erről a helyről, ahol a rózsák halált illatoznak, ahol a kert falai ismeretlen sírokat takarnak, az agya azonban egy hatalmasabb erő parancsát követi, és felpattan a padról. Az ifjú követi a mozgását, szemmel láthatólag semmit nem ért, és amikor mindketten kiegyenesednek, magához szorítja, hogy megcsókolja. De a csókja sután félrecsúszik, éppen csak érinti Azniv arcát, a lányban tompán csapódik le a szégyen, a téboly, a megbecstelenedés… – Mit tettem? Bemocskoltam az apám emlékét!

Mellére szorítja a karját, elvörösödik, és amilyen gyorsan beengedte az ifjú tisztet, olyan gyorsan tuszkolja ki a rejtekajtón, csendes haraggal, szótlanul. Pedig a teste mindent elmondott abból, amit az agya még nem akar megérteni. Az őket elválasztó háborgó folyó egyre vörösebb lesz, ő az egyik partján, a másik a másikon. A két népet elválasztó folyam ez.

– Gondolja meg, kérem! Holnap eljövök a válaszért – motyogja elfúló hangon a férfi az ajtón kívül.

De Azniv csak sír, vigasztalhatatlannak érzi a bánatát, és égő arcát simogatja. Egész mostanáig álmodott. Gyerekként élt a gyermekek között. De elég volt egy pillanat ahhoz, hogy felnőjön, és megértse, valami végleg elveszett. Aztán a sötétben beoson a házba, sietve szeli a lépcsőket, rohan, hogy megnézze magát a tükörben. Nyálával elrendezgeti a szempilláit és a szemöldökét, végigsimít rajtuk, vörös mullt helyez az arca elé, csak a szemét hagyja szabadon, és elábrándozva csodálja magát.

Íme, Örményország büszke leánya, itt magaslik mindenek fölé, mondja a népdal. A dús szemöldök összeforr az erős és egyenes orr fölött. Alatta a szemek úgy csillognak, olyan földöntúlian szépek – biztosan a kalandtól is. Azniv úgy érzi, belepusztul, ha nem mesélheti el valakinek. Veronnak? Nem, nem, inkább Szempadnak! Fivére szigorú, de ő a kedvence, el fogja nézni neki. Igen, igen, neki fogom elmondani, gondolja Azniv, és sóhajtozva tér nyugovóra élete első csókja után. Meg kell adni, nagyon elfáradt bele. Nyugodtan és boldogan alszik el, az éjszaka pedig gyilkosan sötétlik tovább. (…)

*

Óráról órára, napról napra többet és többet kellett elviselniük, a gonosz, természete szerint kíméletlenül felszámolta az emberi különbségeket, a már alig vánszorgó nők, gyermekek és vének egyre éhesebben és ösztövérebben fogadták a mindennapi szörnyűségeket, egyre nagyobb büntetésnek bizonyult az életben maradás, ők mégis ellenszegültek, mert ha maradék erejükből sikerült legyűrniük a halált, azzal újabb erőt merítettek az elkövetkezendő csatákhoz.

A kurd csapatok egyre többször ütöttek rajtuk, a harmadik alkalommal magukkal vitték a szép mosólányokat is, meg a négy szekeret, s amikor Szurpuhi, a nyolcadik napon ökölbe szorított kézzel elátkozta őket, az egyik zaptijé, hogy elhallgattassa, egy hatalmas kővel szétlapította a fejét, majd komótosan rátelepedett.

Ennyi idő alatt azonban már Hripszime is felépült a gyermekágyból, hogy lássa meghalni újszülött gyermekét, akit egy bajonettre nyársalva emeltek az ég felé, mint valami trófeát, a legyőzöttek iránt érzett undor és megvetés borzasztó címerét. De Hripszime lehunyta hamuszürke szemét, és már látta is az ő Vartanjának parányi lelkét, amint tétován megsuhogtatja angyalszárnyait, és imádkozott hozzá, hogy tekintsen le odafentről, ahol nincs éhezés és fájdalom, tekintsen le erre a leprás, vigasztalan földre, és viselje gondját neki.

Imája pedig meghallgattatott, mert Hripszime életben maradt, semmi másra nem gondolt végig, csak a férjére, akivel sok évvel azután ismét találkozott, és újabb gyermekeket hozott a világra. (Az összes mese közül, amikre a kislány emlékszik, egyedül ennek jó a vége, na és persze a Musza Daghénak, amelyet egy szuszra olvasott el tizennégy évesen).

Egyre többet kegyetlenkedtek a zaptijék, naponta megmotozták őket a rejtett pénzek és ékszerek után kutatva – az örmények mesés vagyonát akarták, amiről a mai napig fabuláznak egész Anatóliában, s a pásztorok cifrábbnál cifrább történeteket adnak elő. Előbb a kávéjukat vették el, aztán a pénzüket, végül az ékszereket, abban a sorrendben, ahogy megtalálták őket, a hajfonatokban, vagy göncökbe csavarva a szoknyák alatt.

Leöldösték a gyermekeket, az asszonyokat meggyalázták, a hajadonokat és a kislányokat pedig magukkal vitték a messzi háremekbe. Az öregek, ha nem az éhségtől vagy a végelgyengüléstől pusztultak el, akkor beleaszalódott a szívük ebbe a durvaságba, elemésztette őket a szomorúság. Aztán, amikor már minden elkobozható kincset lefoglaltak, a megmaradt apróságokra vetették magukat, elvették a serpenyőiket, fedőiket, a szerencsétlen, kiapadt tejű kecskéket, Veron teasüteményeit, letépték a sátorponyvákat, de elszedték tőlük még a kalapjaikat is.

Néhanap, mintha kóbor kutyákat hergeltek volna, odavetettek nekik egy-egy karéj kenyeret, vagy, ha forráshoz értek, megengedték, hogy igyanak pár korty vizet, de akkor is csak a lovaik után ihattak, négykézlábra ereszkedve, s közben harsány kotkodácsolással vagy gágogással szórakoztatta magát a lovascsapat, amikor pedig az unaloműzéshez már ez sem volt elég, némelyiküket tarkón szúrták, hadd lássák, még mindig vörösre festi-e a vér a vizet.

Az örmény asszonyok országról országra vonszolták magukat, félmeztelenül, koszosan, betegen, éhesen, a sivatagi verőfénytől félig-meddig megvakulva, csatakos hajfonatukat a szutyok tartotta össze, ruhájuk, már ami megmaradt belőle, cafatokban lógott rajtuk, s a fejükön kalap helyett a cafatokból leszakadó rongyokat viseltek. Minden város, amin áthaladtak, kirekesztette őket, mintha leprások lettek volna vagy pestisesek, s ha a kimerültségtől a földre rogytak, hosszú percekig feküdtek elterülve, mert nem tudták eldönteni, hogy lesz-e erejük felállni újra, vagy talán az elveszettnek hitt életösztönüktől hajtva a földből merítettek új erőt. És ha mégis felálltak, a rettenet bűvöletében folytatták ezt a vég nélküli, reménytelen küzdelmet, amelynek sem célja, sem miértje nem volt, hacsak az állati szükség nem számít célnak, hogy este, mint a szukák, végre a kölykeik mellett aludhassanak el.

A kényszermenetelés során Susanig az életben maradás esélyeit latolgatja megszállottan, gondolatai azonban egy helyben topognak, vagy körbejárva az eleve kizárható esélyeket, nem vezetnek sehova. Érdes, feldagadt keze önkéntelenül is a zsebébe csúszik folyton, és az ujjai önálló életre kelve eszelősen tapogatják a drágaköveket. Ugyanoda lyukad ki mindig, és da capo, végeérhetetlenül. Minden este újra és újraszámolja tébolyodottan a hozzátartozóit, a legfontosabb, hogy a kislányokat közrevegye Azniv, Veron és Arakszi, no meg ügyelnie kell Nevartra is, aki néma döbbenettel, szemrehányó arckifejezéssel csoszog a sorban, őket okolva ezért a sorsában bekövetkezett hihetetlen fordulatért, ami elragadta tőle, a bölcs és gondos feleségtől, kilenc gyermek szülőanyjától a tisztességes, nyugalmas halálhoz és a pompázatos temetéshez való jogát.

Erről a pompázatos temetésről beszél magában folyton, leírja minden apró részletét, micsoda iszonytató irónia, tekintete pedig egyre zavarosabbá válik, és egy idő után már senkit nem ismer meg maga körül. Valami szilaj, sötét erő szállja meg nemcsak az elméjét, de a testét is, az tolja, taszítja előre az úton, az himbálja a még mindig hájtól remegő végtagjait, mert enni, mióta elindultak, alig evett. Egyedül Veront tűri meg a közelében, aki, ha eljön az este, nedves zsebkendővel megtörli az ajkát, és egy kicsit foglalkozik vele.

Kibontott fehér haja, amit korábban nagy gonddal minden nap kifésült, most kócosan terül el a hátán, s ha belekap a szél, a porral és a zörgő levelekkel együtt félelmetes bogárrajok szállnak ki belőle. Összepréselt állkapoccsal, fogcsikorgatva elharapott szitkokat sziszeg, s megvastagodott nyála felhabzik a szája szögletében. Nevart, az oktondi, néha epéskedő, de zömében életvidám Nevart, aki a világ legfinomabb lekvárját és teasüteményeit csinálta, most, mint egy Erinnüsz vagy hajlott hátú, bomlott fúria, feltartóztathatatlanul halad előre, félig hunyt, ijesztő szeme a láthatár végtelenébe réved, s vonszolja magával nemcsak az út rátapadó porát, de az örmény asszonysorsot is, amelyről már egyikőjük sem vesz tudomást, annyira lealacsonyította őket a rettegés.

Még a zaptijék sem mernek hozzáérni, balszerencsét hoz, suttogják babonásan.

Egy sejtelmes, mindent felkavaró fuvallat hívó szavára tűnik el váratlanul az egyik júniusi éjszakán, a fennsíkon átcikázó vakító fény csábítására, azon az éjen ennek tövében vacogtak összebújva, és elindul a tűzhely felé, elindul, hogy visszataláljon az otthon melegéhez.

Egyedül Henriette látta őt útra kelni, egyedül ő látta a fényt is mindnyájuk közül, Henriette azonban nem beszél. Vissza se néz Nevart, elszántan vonszolja magát, s megkérgesedett szívéről minden lépésére letöredezik egy-egy vardarab, a talpa felvérzik a vastag koszréteg alatt, de őt ez már aligha érdekli, megy előre, a maga után hagyott vérnyomok pedig, ha fel is fedeznék őket, másokat végképp nem érdekelnek.

Minden egyes lépésére megnyílik a szíve, mígnem kitárul egészen, és ebben a tágasságban megadatik neki, egyedül csak neki, a kishitű Nevartnak a várva várt találkozás, hogy őáltala és őbenne egy egész nép áldozzon Isten előtt, s ettől Isten annyira meghatódik, hogy elsírja magát, záporozó könnyei pedig nemcsak őt váltják meg, de vele együtt tisztulnak az unokák, a leányai és az irigykedve csodált Susanig is. Sose fogja viszontlátni a fiait, Rupent és Zarehet, nem fogja megismerni a szépséges menyeit, sem a távoli országokat, Jervantot pedig, Iszkuhi fiát, aki azért hagyta el őket, hogy ne kelljen egy új anyát megszoknia, nem fogja újra magához ölelni.

De minden úgy van jól, ahogy van, Isten megbocsátott, és Nevart továbbhalad a fény felé. Nemsokára Hamparcummal lesz megint, és jó lesz már a második hely is a sorban, mert pontosan tudja és kénytelen beletörődni, hogy Hamparcum igazi asszonya a ragyogó szépségű Iszkuhi.

– Te összeméred magad egy tizenkilenc évessel? – kérdezi végül önmagától. – Öreg vagy már, szutykos, és annyira, de annyira fáradt – aztán összecsuklik, mint akibe a villám csapott bele, és az ösvényre zuhan.

Egy ökörhajcsár talál rá a következő hajnalon. Irgalmas emberhez illőn gyorsan elhessegeti a kövér és oszladozó test láttán érzett undorát, és mikor meggyőződik róla, hogy senki nem látja, a közeli csermely mellé temeti. Még egy imát is mormol érte, mert mégiscsak szent az Isten, és az is marad mindörökre.

Nevarthoz hasonlóan apránként minden öreg eltünedezik a sorból, egész egyszerűen lemaradnak, amikor megállnak pihenni egy kicsit. Senki nem keresi őket, senki nem noszogatja, hogy folytassák. Van, hogy már ott a sorban leszúrják őket, ha egy-egy zaptijét megszáll a könyörület, de többnyire ők maguk adják fel, tudván, hogy senki nem fog visszafordulni értük. Végighasalnak a földön, hozzáragadnak mozdulatlanul, mintha ez volna számukra az egyetlen örökkévaló, s mintha ezt akarnák strázsálni, mögöttük pedig kivont karddal, láthatatlanul, egy angyal áll. De amint leszáll az éjszaka, a környező falvak nyomorult viskóiból egyszeriben kimerészkednek a férfiak és asszonyok, előjönnek mindazok, akik látják a haragvó angyalokat, akik félik a dühödt haragjukat, odalopóznak az utakon fekvő rongykupacokhoz, és lábukkal kelet felé, hogy meghallják majd a testnek feltámadását hirdető harsonákat, az utolsó ítélet sejtelmes anasztaszisz ton nekronját, titokban eltemetik őket. Ha már az élőket nem segíthetik, sem vízzel, sem pedig az eleveneknek kijáró mindennapi kenyérrel, segítik hát a holtakat, hogy megváltást hozzanak mindnyájukra, s a tehetetlenség bűne alól egyszer s mindenkorra feloldozzák. Aztán ugyanolyan észrevétlenül, ahogy jöttek, visszatérnek a mindennapjaikhoz.

fordította: Király Kinga Júlia

ANTONIA ARSLAN: PACSIRTAVÁR

Az 1915-ös törökországi örmény genocídium eseményeit feldolgozó irodalmi mű nemigen jelent meg magyar nyelven Franz Werfel regénye, a Musza Dagh negyven napja óta, mely 1933-ban íródott. Ezt a hiányt pótolja most Antonia Arslan Pacsirtavár című regénye, amely miután világszerte tíz nyelven látott már napvilágot (az eredeti olaszon kívül például angol, francia, görög, német, japán, svéd, spanyol nyelvre is lefordították), most magyarul is megjelenik, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában, Király Kinga Júlia fordításában.

A regény alaptémájául az 1915–17 között az Oszmán Birodalomban véghezvitt örmény népirtás, valamint az azt előkészítő történelmi események szolgálnak – Arslan regénye azonban inkább családregény mégis, mely az írónő örmény származása ellenére sem tükröz egyoldalú szempontot. A szerző bevallása szerint az szolgált ürügyül a családi visszaemlékezés megírására, hogy önnön örmény gyökereit felfedezte, és az „örmény valóság” közel jött hozzá, még ha akkor nem is tudta egészen pontosan, mit jelent számára mindez. „És leültem egy májusi délutánon, hogy kigabalyítsam egymásból ennek a történetnek a szálait, hogy meghallgassak mindenkit, és megírjam őket, a történet pedig magától szövődött, úgy, mint egy csodaszőnyeg.” – vallja a szerző a regény fülszövegén. Családja kalandos-szörnyű történetét követi, főleg Henriette nagynénje emlékezéseit alapul véve (azé a nagynénijét, aki kislányként túlélte a népirtást és a sivatagi erőltetett menetet, az ádáz török katonák és a sivatagi vadállatok pusztító támadásait, és akinek a szerző e könyvet ajánlja), hogy kiderítse az igazságot azoknak az igazságtalanságoknak mentén, amelyek az örmények anatóliai közösségét érték a nevezett történelmi időszakban.

Antonia Arslan regénye, annak ellenére, hogy érezhetően első regény, azért is lehet remekmű, mert elfogulatlanul bogozza ki ennek az igazságnak a szálait. A regény szívbe markoló részletességgel mutatja be az Ifjútörökök idejének borzalmait – a józan emberi ésszel felfoghatatlan fanatizmust, amellyel százezreket mészároltak le kegyetlenül, örmény férfiakat és fiúgyerekeket, és amellyel száz meg százezer örmény nőt, gyereket, öregembert vetettek a hosszú és keserves exodus útjára, amelynek végső állomása Szíria sivataga volt: ott a biztos halál várt rájuk. Sokszázezer embert semmisítettek így meg, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy örménynek születtek.

Mégis, a regény úgy teszi emberközelivé ezeket a sorsokat, hogy nem ítélkezik, hanem csupán bemutat, a lehető leghitelesebb részletességgel, szinte mintha az írónő is szemtanúja lett volna a rettenetnek: elsősorban arra törekszik, hogy az Anatóliában végbement borzalmakról tudasson, de az emberi szolidaritást sem hagyja ki a leírásból. A regényben az Anatólia lankáin élő szorgalmas, békésen és maguk teremtette jólétben élő örmény közösség megsemmisítésének történetéről van szó – de úgy, hogy az elbeszélés mentén valódi emberi jellemek bontakoznak ki, emberi hibákkal és erényekkel, a hozzájuk tartozó sorsokkal. Ezáltal kel életre az elveszett, békebeli világ, amelyre váratlanul csap le a pusztulás. Ez az emberközeli ábrázolásmód teszi igazán hitelessé a regényt: az ellenség soraiban is van olyan, aki az emberi értékek védelmében ellenszegül a gyilkos harci szándéknak, lehetőségei szerint, messzemenően vállalva ezért a kockázatot. Örménymészárlás volt Törökországban – de ezért a mészárlásért nem lehet felelős valamennyi, török etnikumhoz tartozó egyén, ez a mű végkicsengése. Az írónő a történet felépítésében nagy empátiával világít rá az élet kvintesszenciájára: a szeretetre, az emberi összefogás megnyilvánulásaira, melyek olykor képesek ellensúlyozni a legnagyobb szörnyűségeket is. Az eltűnt anatóliai örmény világot pedig úgy tartja életben, hogy életben tartja női és gyerekszereplőit, akik továbbvihetik a reményt, az életet. Az olvasó maga is mélyen átérezheti ezeket a sorsokat, nyomon követheti bizonyos szereplők megmenekülését, amely kalandregényhez hasonló izgalmas fordulatokkal érkezik el a végkifejlethez – és ezek által válik a mű irodalmivá, vetkőzi le a pusztán történelmilecke-státust.

Mintegy annak hangsúlyozásaképpen, hogy a szeretet örök, s talán a túlságosan is nyers borzalmak ellensúlyozására, a regényben helyet kap egy gyönyörű szerelmi szál is, amely igen fontos ideológiai szempontból: ugyanis e vonzalom egy örmény lány, Azniv, és egy török tiszt, Dzselál között szövődik – akik tudvalevőleg két ellenséges néphez tartoznak (kiválasztott első regényrészlet). E két ellenpólus között feszül a regény íve: az emberi érzések, a béke, a reménység és szeretet, szerelem szegül benne ellen a pusztulásnak, amely végigvonul a regényen (második regényrészlet).

Antonia Arslan a pádovai egyetem olasz tanszékének visszavonult professzora. Pacsirtavár című regénye röviddel megjelenése után elnyerte a Campiello-díjat, 2005-ben pedig a PEN Club díját. Olaszországban rövid úton bestseller lett belőle: az első kiadás után négy utánnyomást ért meg. 2006-ban a Taviani-fivérek filmet forgattak a regényből, La Masseria delle allodole (Pacsirtavár) címen (amelyben olyan jelentős színészek játszanak, mint Paz Vega, Moritz Bleibtreu, Ángela Molina, Alessandro Preziosi, Arsinée Khanjian, Tchéky Karyo vagy André Dussolier), és amelyet 2007-től Európa-szerte játszanak a mozikban.

pacsirta2