A bennünk lévő örmény Manapság, amikor nem kell a szomszédba menni egy kis idegengyűlöletért, furán hat, ha valaki örmény gyökereit keresi. Manapság, amikor divat a szalonzsidózás, pedig a székelyföldiek többsége még nem látott zsidót világéletében, manapság, amikor a magyar virtus részévé kezdett válni a cigányozás, amikor megjegyzéseket tesznek társaságban magukat magyarnak valló emberek idegen hangzású családnevére, kilóg a sorból az, aki örmény gyökereit keresi.

A lassan kilencven éve letűnt magyar világban, a Monarchiában nagy volt a keveredés: a pezsgő gazdasági élet, divatos szóval élve: a határok átjárhatósága azt eredményezte, hogy a korona országainak polgárai ott telepedtek le, ahol jobb megélhetést kaptak, ahová hivatásuk vagy kötelességük, netán szívszerelmük rendelte.

Ha jól körülnézünk, s nem dugjuk a fejünket a homokba, észrevehetjük, hogy a rendszerváltás, no meg főként az Unióhoz való csatlakozás ugyanazt eredményezte, mint korábban a Monarchia létrejötte: Európa – értsd ez alatt: Európai Unió – a nemzetek ugyanolyan olvasztótégelyévé kezd válni, mint hajdan volt a Monarchia. Nőtt a mobilitás, az emberek megélhetésük, jólétük érdekében jobb anyagi körülményeket kínáló helyre költöznek, a nemzeti hovatartozás kérdése az egzisztenciális kérdések mögé szorul. A sajátos körülmények miatt a nyelvvesztés két-három generáció alatt bekövetkezik, a hovatartozás-tudat marad helyette.

A Székelyföld mint földrajzi és társadalmi értelemben vett peremvidék kimaradt volt a nagy magyar világ pezsgéséből, így kimaradt a nagy keveredésből is. Míg az erdélyi és partiumi városokba sokan telepedtek más vidékekről, itt alig volt más nemzetiségű ember. Hogy csak egy példát említsünk: Csíkszeredában az első zsidó – Hetmann Móric ecetkereskedő személyében – 1873-ban telepedett le. 1850-ben, a 229 házszámmal rendelkező városban 961 lakost írtak össze, ebből 914 magyar, 15 örmény, 14 cigány, 12 német és 6 más nemzetiségű volt.

A Székelyföldre az ipar telepítése vonzott idegeneket, így például a fürdőhelyeken megjelent üveggyárak, huták alkalmazottai között cseh, stájer, olasz üvegműveseket és román favágókat találunk, s ha felütjük Borszék vagy Sepsibükszád telefonkönyvét, német, cseh, olasz és román hangzású nevek sokaságát találjuk. Becsületes magyar emberek nevét. Vagy ott van a háromszéki Olasztelek, őslakói olaszok, eredetüket ma már csak nevük őrzi: Márkó, Markó, Kolumbán.

A Monarchia nagy olvasztótégelyében e népek beolvadtak a befogadó közösségbe, mint ahogy a ma Európába csángálók többsége is a befogadó ország polgárává, gyermekei a befogadó nemzet tagjaivá válnak. Ebben semmi elítélendő, ha az ember szabadon, saját akaratából választotta ezt az utat.

A Székelyföldön megtelepedett kevés idegen népcsoport legnépesebbje talán az örménység volt, a környékünkön két település fejlődését határozták meg hosszú időre: Csíkszépvízét és Gyergyószentmiklósét. Ittlétük évszázadai alatt nyelvüket elvesztették, szétszóródtak a környéken, a nagyvilágban. A természetes asszimilációt tetézte az ötvenes években az osztályharc kiéleződése, többségüket vagyonuktól – egzisztenciájuktól – fosztotta meg a népi demokráciának nevezett hatalom.

Vagy vegyük a zsidóság helyzetét: a magyarsággal teljes mértékben azonosult népcsoport jelenléte a térségben gyakorlatilag megszűnt a második világháború vége felé elkövetett deportálások nyomán. S amit nem számoltak fel a zsidótörvények, felszámolta a népi demokrácia, az osztályellenség felszámolása címén. Meg aki tehette, kitántorgott az Őshazába.

Mit tanulhatunk mi az örmények és a zsidók példáján? Vagy akár a székelyföldi cigányok példájából? Azt, hogy hovatartozásunk tudatát nem föltétlenül az általunk beszélt nyelv határozza meg – noha már közhely az, hogy nyelvében él a nemzet. A székelyföldi örmény, akárcsak az egy-két székelyföldi zsidó, no meg az egyre nagyobb számban élő székelyföldi – magyar ajkú – cigány nyelvében magyar, tudatában örmény, zsidó vagy cigány. Esetükben a nyelvváltás – paradox módon – a megmaradás egyik záloga. Tehát megtanulhatjuk tőlük, hogyan maradjunk meg magyarnak, szűkebb értelemben székelynek még akkor is, ha az egzisztencia gondja Európába, a nemzetek olvasztótégelyébe tántorgat minket. Vagy hogyan maradjunk meg magyarnak olyan körülmények között, amikor a Székelyföld nyelvi határa egyre szűkül, a peremen lévő települések nemzetiségi, nyelvi összetétele rohamosan változik.

A világ változik.

Beder Tibor legújabb könyvében örmény dédanyjának emlékét idézi fel. Azt is mondhatnám, hogy megidézi emlékét. A Megidézett múlt című kötet azonban nem családregény, a dédanya emléke csupán ürügy arra, hogy a szerző nemzetről, nemzetiségről, hovatartozásról, szétszóratásról szóljon. No meg a megmaradás nehéz feladatáról. Ennek egyik alapfeltétele pedig múltunk, gyökereink megismerése.

A szerző megkereste önmagában az örményt. Most rajtunk a sor.

Sarány István

Beder Tibor: Megidézett múlt. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008. A könyv csíkszeredai bemutatója ma este 6 órakor kezdődik a Csíki Székely Múzeumban.

Forrás: http://www.hhrf.org/hargitanepe/2008/feb/hn080214.htm#E15E6